|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 50 találat | lapozás: 1-30 | 31-50 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Sófalvi András 2002. szeptember 21.Szept. 20-án Gyergyószentmiklóson tudományos rendezvényen emlékeztek az 1902 szeptemberében tartott csíktusnádi Székely Kongresszus 100. évfordulójára. A Székelyföld 2000 Munkacsoport kezdeményezte a tanácskozást. Dr. Garda Dezső képviselő, a rendezvény főszervezője felhívta a figyelmet arra, hogy a száz éve megtartott kongresszus irányelveinek gyakorlatba ültetését két háború és a kommunizmus évei megtörték, lehetetlenné tették, ezért ma ugyanazokkal a gondokkal küzd Székelyföld társadalma, mint akkor. A székelyföldi településtörténeti vizsgálatok egy lehetséges jövőkép kialakítására is alkalmasak, annál is inkább, mivel az előadók (Botár István, Garda Dezső, Kassay János, Köllő Miklós, Mara Gyöngyvér, Rácz Tibor, Sófalvi András, Vofkori László, majd a vitadélutánon a Naturland, az Amőba Ökoközpont és a Viridis természetvédő szervezetek képviselői) az egész Székelyföldet számbavették a településtörténet és annak lehetséges fejlesztése terén. /Bajna György: Székelyföldi településtörténet. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 21./2005. február 21.Megalakult az Udvarhelyi Klub, mely hiánypótló fórum kíván lenni a várost és lakosait érintő problémák megoldásában. Az előadások Székelyudvarhelyen a Küküllő Szállodában zajlanak. Néhány héttel ezelőtt tartották az első vitaindító előadást. Fecső Zoltán és Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum régésze azoknak az Udvarhelyen található műemlékeknek, illetve régészeti szempontból jelentős épületeknek, ingatlanoknak a helyzetéről, mai állapotáról számolt be, amelyeket tulajdonosaik úgy újítottak fel, hogy az épületek teljesen elveszítették jellegüket. /(bb): Előadások az Udvarhelyi Klubban. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), febr. 21./2005. június 6.Harminc muzeológus és történész találkozott az Erdélyi Múzeum-Egyesület bölcsészet, nyelv és történettudományi szakosztályának évi vándorgyűlésén Székelyudvarhelyen. A két szakosztály (régészet-muzeológia, történelem) tagjai előadásokat tartottak. Az EME Székelyudvarhelyen 1937-ben, illetve 1996-ban tartott vándorgyűlést, tavaly pedig Baróton. A plenáris előadást Egyed Ákos akadémikus, az EME elnöke tartotta június 3-án, gróf Mikó Imréről, az Erdélyi Múzeum Egyesület megalapítójáról. Az előadók közül tízen székelyudvarhelyiek vagy a városban dolgozó történészek (Forró Albert, Gidó Attila, Gidó Csaba, Gyarmati Zsolt, Hermann Gusztáv Mihály, Kápolnási Zsolt, Kolumbán Zsuzsanna, Róth András Lajos, Sófalvi András, Zepeczaner Jenő) voltak, akik főleg Székelyudvarhelyt vagy a környéket érintő kutatásaikról beszéltek. /Katona Zoltán: Városunkban találkoztak a székelyföldi muzeológusok. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 6./ Az előadások két helyszínen, a múzeumban és a könyvtárban folytak. A harminc előadóból ketten voltak magyarországi levéltárosok. Múzeumi kiadványokat is bemutattak, egyebek mellett Pál Antal Sándor–Zepeczaner Jenő: Udvarhelyszék 1848-1849-es dokumentumtára, (Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely) című munkát. Másnap a muzeológusok megkoszorúzták Szejkén Orbán Balázs sírját. /EME-vándorgyűlés volt Udvarhelyen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 8./2005. június 18.Sófalvi András régész-történész, valamint Derzsi Csongor régészhallgató az általuk végzett ásatások eredményeiről számoltak be Székelyudvarhelyen. Kányád határában középkori templom, Árpád-kori szentély feltárását végzik. A bemutatott leleteket – kőmaradványokat, freskótöredékeket, kerámiatöredékeket – restaurálják. A régészeti feltárás a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, valamint a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem hallgatói közreműködésével történik. /Szász Emese: Régészeti feltárás Kányádban. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 18/2005. június 28.Sófalvi András régész-történész tízéves munkáját összegezte Sóvidék a középkorban /Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely/ című munkájában. A szerző sófalvi származású, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem régész-történész szakán végzett, jelenleg a Haáz Rezső Múzeumban dolgozik. A Fejezetek a székelység középkori történelméből alcímet viselő könyv a Múzeumi Füzetek sorozat 23. darabja. A kötet legfontosabb részei az egyházi építészet, a sóvidéki várak, illetve a sóbányászat kérdéseinek taglalása. /Katona Zoltán: Sófalvi András: Sóvidék a középkorban. Igényes történelmi szakmunka. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 28./2005. november 14.November 11-13-án, a hét végén tartották meg az Erdélyi Magyar Régészek III. konferenciáját a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban. Az előzőekhez viszonyítva a csíksomlyói találkozó volt a legsikeresebb: több mint 100 egyetemi hallgató, érdeklődő volt kíváncsi a két szekcióban bemutatott, közel 50 előadásra. Az előadók között volt a budapesti dr. Takács Miklós régész; a szintén Budapesten élő kollégája, Benkő Elek, a székelykeresztúri múzeum egykori munkatársa; valamint Kacsó Károly és Bajusz István történészek, továbbá a házigazda szerepét betöltő Botár István és Darvas Lóránt régészek. Műsorfüzet tartalmazta az előadások jegyzékét. Két évvel ezelőtt alakították meg a Pósta Béla régész nevét viselő egyesületet, hogy támogassák a különböző intézményekben kutató szakemberek kapcsolattartását, információcseréjét – mondta Botár István, az egyesület igazgatótanácsának tagja. /Kristó Tibor: Erdélyi magyar régészek konferenciája. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 14./ A szervezők (Pósta Béla Régészeti Egyesület, Mikó Ferenc Egyesület, Csíki Székely Múzeum) nagy nevű szakembereket, régészeket, történészeket hívtak meg. Bajusz István, a Pósta Béla Régészeti Egyesület igazgatója elmondta, hogy az immár harmadik alkalommal megrendezett konferencia lehetőséget kínál elsősorban az erdélyi magyar régészek számára, hogy kutatásaikról beszámolhassanak a szakemberek előtt. Reményét fejezte ki, hogy ebből a konferenciából egyszer talán Magyar Régészeti Konferencia lesz, ahol az egész Kárpát-medence magyar régészei tarthatnának seregszemlét, és folytathatnának tudományos vitákat. Paszternák István, a magyarországi Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Miskolci Regionális Irodájának vezetője tartott előadást A kulturális örökségvédelem Magyarországon címmel. Ezt követően az előadások két (I. őskor–ókor, II. népvándorláskor–középkor) szekciókban folytatódtak. A résztvevők a három nap alatt közel ötven előadást hallgathattak meg (ízelítőül csak a Székelyföldhöz kapcsolódó néhány előadás témáját emeljük ki: Sztáncsúj József: Ember- és állatábrázolások a kora rézkori Erősd-kultúrában; Szabó Gábor–Dénes István: Régészeti topográfiai munkálatok a délkelet-erdélyi Vargyas-patak szorosában; Méder Loránd: Bronzkori balta Lisznyó határából; Asztalos István: Római határvédelem Délkelet-Erdélyben; Székely Zsolt: Újabb gót leletek Háromszéken; Benkő Elek: Középkori udvarház a Székelyföldön; Derzsi Csongor–Sófalvi András: Régészeti kutatások Kányád középkori templománál; Botár István: Régészeti kutatások Csíkmindszenten; Darvas Lóránt: A csíkszeredai Mikó-vár régészeti kutatása). /Mihály János: III. Erdélyi Magyar Régészeti Konferencia Csíksomlyón. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 21./2006. március 29.Székelyudvarhely belterületének legrégebbi középkori leletei kerültek elő a központi Barátok templomából az utóbbi két hét alatt végzett ásatások során. A ferences templom renoválásába kezdtek, a padlózat alatt a régészek a felszíni jelek alapján érdemesnek látták több kutatóárok megnyitását. Az ásatásokat végző Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum régész-történésze elmondta, Árpád-kori, illetve 14–15. századi településobjektumok nyomaira bukkantak. Az Árpád-kori leletek bizonyítják, hogy a város központi részében már akkor létezett település. /Máthé László Ferenc: Városunk legrégebbi középkori leletei. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), márc. 29./2006. április 5.Sikerült beazonosítani az egykori Szentimrefalva templomának helyét, és néhány napja a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régészei nekifogtak a templomfalak feltárásához. Sófalvi András régész kollégájával, Nyárádi Zsolttal együtt végzi a munkálatokat. A templom helyét egy nem szakmabeli, de lelkes gyűjtő udvarhelyi lakosnak, Szász Viktornak köszönhetően sikerült azonosítani. /Katona Zoltán: Elkezdődtek az ásatások Szentimrefalván. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), ápr. 5./2006. május 21.A székelyudvarhelyi ferences templomban a belső felújítási munkálatok során Árpád-kori leleteket tártak fel a régészek, Sófalvi András és Nyárádi Zsolt. A környéken nem Székelyudvarhely az egyedüli település, ahol Árpád-kori leletekre bukkantak. /Középkori leletek Székelyudvarhelyen. = Vasárnap (Kolozsvár), máj. 21./2006. október 19.A 13. századból, az Árpád-korból származó épületalapokat tárt fel a bágyi református templom belsejében Sófalvi András, a székelyudvarhelyi múzeum régésze. A Homoródszentmártonhoz tartozó falu késő gótikus kori temploma a 15. század végén épült; a padló felújítási munkálatai közben felmerült a gyanú, hogy a templom belsejében korábbi épületalapok rejtőznek. „Csak művészettörténeti alapon datálhatjuk az Árpád-kori templomot, de így is bizonyossággal kijelenthető, hogy a 13. században épült. Mivel nem volt lehetőségünk a teljes feltárásra, nem találtunk érméket vagy más, a kormeghatározásban segítő tárgymaradványokat” – magyarázta Sófalvi András. Bágy első írásos említése 1566-ból származik, korábban sem a helység, sem temploma nem jelenik meg még utalás formájában sem. A csak személynévből, rag nélkül képzett helynév viszont korai, Árpád-kori névadásra utal, ezért joggal feltételezhető, hogy a székely betelepedés korában már a templom is felépült. /Kovács Csaba: A 13. századból származó épületalapokat tártak fel a Hargita megyei településen. = Krónika (Kolozsvár), okt. 19./2006. november 2.A felújítás alatt álló, több mint 500 éves, gótikus stílusban épült bágyi templomban Sófalvi András régész-történész ásatásokat végzett. A jelenleg 250 lakost számláló Bágyban egy – valószínűleg – 13. századi, félköríves záródású szentély ívelt szakasza került napvilágra. /B. Bencze Jakab: Árpád-kori templom romjait tárták fel Bágyban. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 2./2006. december 6.Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya azzal a szándékkal írt ki 2006 tavaszán debüt-díjat, hogy kiosztása évről évre alkalmat teremtsen arra, hogy a figyelem az új tudósgeneráció tagjaira irányuljon. A díjra négy kutató adta be pályázatát. Killyéni András-Péter /sz. 1979/ Kolozsvárt szerzett oklevelet a Műszaki Egyetemen. A MOL romániai adatbázis kezelő mérnöke, a Református Kollégium oktatója. Kutatási területe a kolozsvári sportélet története. A pályázatra A kolozsvári sportélet életrajzi gyűjteménye című összefoglaló munkáját nyújtotta be. Murádin János Kristóf /sz. 1980/ a BBTE történelem-filozófia karán szerzett oklevelet, jelenleg ugyanitt a doktori iskola hallgatója. A pályázatra Ercsey Gyula Farkasok árnyékában. Kolozsváriak a Gulágon című emlékiratát nyújtotta be, melyet sajtó alá rendezett, előszóval és jegyzetekkel látott el. Simon Zsolt /sz. 1975/ a BBTE történelem szakán szerzett egyetemi oklevelet, jelenleg az ELTE medievisztikai doktori programjának hallgatója, a marosvásárhelyi Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa. Tanulmányokat, recenziókat publikált. A pályázatra a Századok című szakfolyóiratban 2006-ban megjelent, A baricsi és kölpényi harmincadok a 16. század elején tanulmányát nyújtotta be. Sófalvi András /sz. 1973/ az ELTE történelemtudományi karán végzett, jelenleg ugyanezen egyetem doktori programjának hallgatója, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársa. Sóvidék a középkorban. Fejezetek a székelység középkori történelméből című összegző munkája a Haáz Rezső Múzeum kiadásában jelent meg 2005-ben. Forrásfeltáró, feldolgozó, a tudományosság elvárásait következetesen érvényesítő munkájáért az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának Debüt-díját 2006-ban Simon Zsolt kapja. /Az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya: Az EME Debüt-díj első kiosztása. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 6./2007. június 7.Sokszögzáródású késő gótikus szentély alapjai kerültek napvilágra a Székelyudvarhely szomszédságában fekvő Telekfalván. A Felsőboldogfalvához tartozó, mindössze 150 lelket számláló faluba a napokban hívták ki a székelyudvarhelyi múzeum régészeit leletmentő ásatásra. Sófalvi András, a székelyudvarhelyi múzeum régésze szerint a gótikus építészet kései, már átmeneti korszakából származhat a templom, valószínűleg a 16. század elején építették. /Kovács Csaba: Az első említésnél régebbi a lelet. = Krónika (Kolozsvár), jún. 7./2007. október 5.Régi vágya teljesül a máréfalvi Kovács Piroska nyugalmazott tanárnőnek, az általa évek óta kutatott korabeli dokumentumok, írásos források ismeretében sikerült végre a régi templom nyomaira bukkanni a faluközponttól mindössze 300 méterre fekvő Botosdűlőn. A székelyudvarhelyi múzeum fiatal régésze, Sófalvi András – aki ötödmagával, köztük régészhallgatókkal – végzi a feltáró munkát, tájékoztatott az ásatás eddigi hozadékáról. Ezen a területen évek óta az eke nyomán, feltételezhetően egy középkori templomból származó tégla, kő, habarcs, emberi csontok kerültek felszínre. Kovács Piroska tanárnő levéltári kutatásaira hivatkozva elmondta: a gyulafehérvári püspökség irattárában olyan folyamodvány szövegét őrzik, amelyben Lábas János páter az 1600-as évek derekán a régi, omladozó templom helyébe új megépítését szorgalmazza. (Egyébként a mai templom 1772-ben épült.) Eddig két kutató-szelvényt húztak. Az elsőben már felszínre bukkant egy régi cinterem fala, merőleges rá egy másik falrész, amely feltehetően a hajdani kaputorony, netán harangtorony maradványa lehet. A másik szelvényben egy középkori gótikus és egy korábbi félköríves templom szentélyére bukkantak. /Kristó Tibor: Botosdűlő feltárja titkait. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 5./2008. december 17.Régészek, történészek, műemlékvédők, muzeológusok részvételével zajlott december 16-án Csíkszeredában az a régészeti konferencia, melynek keretében az idei ásatások eredményeiről számoltak be a feltárásokkal megbízott szakemberek. Dr. Papp Kincses Emese megyei tanácsos, a régészeti kutatásokat támogató program kezdeményezője hangsúlyozta, hogy a székelyföldi ásatások történetében eddig előzmény nélküli a régészeti kutatások olyan intézmény általi támogatása, mint amilyen a megyei tanács. Sófalvi András székelyudvarhelyi régész három, általa vezetett, nagyméretű ásatásról tartott előadást. A restaurálás előtt álló székelyderzsi erődtemplom udvarán végzett ásatások során felfedezték, a kaputorony egy, a mostaninál jóval korábbi védfalrendszer tartozott. A homoródalmási Tatár-kápolna igazi régészeti csemege, az Árpád-kori kerámiatöredékei figyelemre méltóak, nemkülönben a korabeli vagy a még korábbi temetkezési szokásokra utaló bizonyítékok. Demény Andrea gyergyószentmiklósi fiatal régész idei kutatásának eredményeit ismertette, melyek a piricskei vámházak 1700-as évekre tehető történetéhez kötődnek. A csíkszeredai Botár István fiatal régész kotormányi (Csíkszentgyörgy község), és csíkmindszenti ásatásairól számolt be. /Kristó Tibor: Régészeti konferencia a megyeházán. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 17./2009. április 16.„Az utóbbi évek feltárásai alapján a történelemkönyvek adatait újra kell írni” – hangzott el Sófalvi András régész-történész Tíz év az udvarhelyiszéki templomok régészeti kutatásában című előadásában Székelyudvarhelyen. Elmondta, egyre növekszik azoknak a településeknek a száma, ahol Árpád-kori építkezések, templomok nyomaira bukkan a régész. Például a kányádi templomnál feltételezhető, hogy 12. századi épületmaradvány. A történelemkönyvek adatait újra kell írni, a székelyföldi betelepítések korábban történhettek, mint ahogy az a 20 évvel ezelőtt írt könyvekben szerepel. /Bágyi Bencze Jakab: Tíz év szavatosság. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 16./2009. június 25.A 17–18. századból származó bejáratot tártak fel régészek a székelyudvarhelyi várban. A Székely Támadt Várban a Haáz Rezső Múzeum munkatársai, Sófalvi András és Nyárádi László régészek végeznek ásatásokat. A nyugati bástya melletti bejárat feltárása közben a vár eddig ismeretlen titkait is feltárták. /Lázár Emese: Feltárult a nyugati bejárat. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 25./2009. október 30.Valószínűleg Csík legrégebbi településére bukkant Botár István régész, a Csíki Székely Múzeum munkatársa az Épített Örökségünk Megmentése program keretében végzett ásatás során: egy 10–11. századi település nyomait találták meg Csíkszentkirályon. Botár szerint valószínű, hogy a székelység betelepedése előtti, még a vármegyei lakosságról van szó. Sikerült a Báthory Kristóf által felszámolt Szentimrefalva egyik részletét kutatni, ahol egy késő Árpád-kori és egy 16. századi lakóház is felszínre került. Sófalvi András, az udvarhelyi múzeum munkatársa, a Parajd határában levő Rapsóné várában folytatott régészeti feltárást. Kiderült, hogy a vár közvetlenül a tatárjárás után épülhetett. /Antal Erika: Csík legrégebbi települése. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./2010. március 30.Műemlékvédelem ErdélybenIV. szovátai konferencia Kétévente szervezik, az idén már a negyedik konferencián vehettek részt mindazok, akiket szakmájuk vagy egyéb kötődöttségük okán érdekelnek a műemlékvédelem cseppet sem elhanyagolható kérdéskörei. Az idén körülbelül negyvenen vettek részt az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány és az Arcus Egyesület által a hét végén szervezett, Műemlékvédelem Erdélyben című szovátai konferencián, a Teleki Oktatási Központban, ahol az elmúlt két évtizedben Erdélyben és a Partiumban az épített örökségről készült felmérésre összpontosították a figyelmet, illetve arra keresték a választ, hogy a műemlékeket megvédeni hivatott állami, egyházi, illetve civil intézmények milyen adatbázissal rendelkeznek. Ugyanitt mutatták be az épített örökség és annak ingóságain végzett kutatások és helyreállítások eredményeit. Csortán Ferenc műemlékvédelmi szakembertől megtudtuk: a viszonylag alacsony költségvetéssel megszervezett ülésszak igen rangosnak és színvonalasnak bizonyult. – A két és fél napos konferencia vasárnap délután ért véget, szombat este Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter is megérkezett műemlékvédelmi tanácsosával, számos szakember gondjait meghallgatta. Műemlékvédelmi szakemberek, építészek, restaurátorok vettek részt az ülésszakon, amelyen számos igen érdekes és nívós előadás hangzott el, új könyveket mutattak be, amelyeket meg is lehetett vásárolni. A résztvevők közül több szakemberrel megnézetik a készülő műemlékvédelmi törvénykönyvet – mondta Csortán Ferenc. Az ülésszakra húszperces előadásokkal lehetett jelentkezni, amelyeket követően még tíz percet szántak a témával kapcsolatos vitára a szervezők. A résztvevők a következő címeken tartottak előadásokat (a többnapos programból a teljesség igénye nélkül válogattunk): Jánó Mihály: Megjegyzések a kolozsvári Szent Mihály-templom falképeinek ikonográfiájához, Kiss Tímea – "De cultu imaginum". Adalékok a 16. századi erdélyi protestáns nyomtatványok képillusztrációihoz, Orbán János: "Csíki Márton őkegyelme új házot építtetett" – a marosvásárhelyi Sáros utca 1. szám alatti épület történetéből, Marián Gyöngyvér: Fritz Balthes, egy segesvári építész a 20. század elején, Magdó Eszter: A vízaknai fürdő kiépülése a század eleji építészet tükrében, Entz Géza: Műemléki inventarizáció Magyarországon és a Dehio kézikönyv, Tőkés Erzsébet: Házsongárdi restaurálások, Sófalvi András: Udvarhelyszéki várak és mesterséges barlangok felmérése és régészeti kutatása (2005- 2009), Soós Zoltán: Régészet és rekonstrukció, a marosvásárhelyi ferences kolostor feltárása és lehetséges hasznosítása, Csortán Ilona: Urbanisztikai és kulturális adatbázis az aktuális területfejlesztési folyamatokban, Barabás Kisanna: Római katolikus egyházi gyűjtemények Marosvásárhelyen, Berke Márta: "Ezen ajtó nyílik ..." – Kastélyok, kúriák és udvarházak ajtajai a 17- 18. századi Erdélyben, Feketics Erika: A Teleki Téka két vászonképének a restaurálása, Pál Péter: A székelyderzsi és székelydályai falképrestaurálás eredményei 2008-ban és 2009-ben, Nagy Béni: A tűzkárosodott besztercei evangélikus templom elveszett értékei. Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely) 2010. augusztus 13.Régészparadicsom ErdélybenMarosvásárhely mellett jelenleg két erdélyi város közelében is régészeti ásatások folynak. Székelyudvarhely mellett 14. századi templomra és temetkezési helyre bukkantak, Nagyváradon pedig szkíta leletek feltárásán dolgoznak. Nemrégiben fejezték be a Hargita megyei Csíkszenttamás község határában – egy csaknem 22 hektárnyi területen – azokat az előzetes régészeti ásatásokat és felszíni kutatásokat, melyek a szakemberek szerint azt bizonyítják, hogy ez Hargita megye eddig ismert legnagyobb, összefüggő régészeti lelőhelye. Amint arról lapunkban is beszámoltunk Marosvásárhely központjában jelenleg is folynak az ásatások. A régészek a volt ferences kolostor és templom helyén két-három méterrel ásnak a felszín alá, hogy pontosan feltérképezzék a kolostor és templom nyomvonalát. Mivel a Színház tér korszerűsítési munkálatait hamarosan be kell fejeznie a kivitelezőnek, a régészek csupán úgy menthetik át a jövő nemzedékének az ásatás eredményét, ha színes kövezettel jelölik meg azt a területet, ahol a kolostor állt, illetve a falak nyomvonalát. Templomromok Udvarhelyen A Székelyudvarhelyi Fenyéd község határában késő-középkorból származó templom és a körülötte található temetkezési hely feltárásán dolgoznak a Haáz Rezső Múzeum régészei. „Az elmúlt évek során tett terepbejárások során kiderült, hogy ezen a helyen valószínűleg egy templom maradványai vannak, mivel a talaj felszínén habarcsos köveket, téglákat és emberi csontokat fedeztünk fel. Ezek egyértelművé teszik régész számára, hogy templomra és temetkezési helyre bukkant” – mesélte lapunknak Sófalvi András. Ottjártunkkor megtudtuk, hogy az ásatások során egyelőre a feltételezhetően 14.-15. században épült, úgynevezett Csonkatemplom észak-dél irányú falát, illetve néhány sírt sikerült feltárni, tárgyakat vagy egyéb útmutatókat még nem talált a csapat. A régész szerint a Csonkatemplommal kapcsolatban egyelőre még nagyon kevés dolgot tudnak. „Ha ez volt Fenyéd első temploma, akkor miért nem e köré épült a település? Elméletileg lehetett kápolna is, amit egy tehetős személy épített, viszont a feltárt sírok nem erre utalnak” – sorolja a frissen felmerült kérdéseket Sófalvi, aki reméli, hogy az ásatások két hét múlva esedékes befejeztével tisztábban fognak látni. Szkíta unikumok Váradon Amint arról a napokban lapunkban hírt adtunk, a nagyváradi Szálka dombon – egy terelőút építési munkálatai közben – Észak-Nyugat Románia legkomplexebb, legnagyobb régészeti lelőhelyére bukkantak, ahol az országban egyedülálló szkíta leleteket találtak, illetve nagyon hosszú idő óta először tárhatnak fel dák kori település-maradványokat. „Itt szinte megszakítás nélkül éltek, mintegy hatezer éven keresztül, ami igen ritka dolog. Mi több, az átlagosnál is sűrűbben lakott, ami szintén különlegessé és gazdaggá teszi a leleteket” – hangsúlyozta lapunknak az ásatások fontosságát Lakatos. A feltárásokat vezető régész szerint hét régészeti korszak ível át a lelőhelyen, a késő neolitikumtól a 17. századig. Mint megtudtuk, a leletek a Körösvidéki Múzeumba kerülnek, ahol még hosszadalmas munka vár rájuk: tisztítás, rekonstruálás, restaurálás. A leletmentő ásatást a terelőút befektetője, a nagyváradi önkormányzat finanszírozza, mely kilencven napot engedélyez a régészeti munkálatokra. Baloga-Tamás Erika, Totka László. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. március 16.Történelmi székely zászlók lobogtak a székelyudvarhelyi múzeum udvaránTizenhét rekonstruált történelmi székely zászlót tűztek ki a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum udvarán, és megnyitották a Március 15. az erdélyi képzőművészetben című tárlatot a nemzeti ünnep alkalmából. magyar nemzeti ünnephez kapcsolódó képzőművészeti alkotások, a székely történelmi zászlók kiállításával, illetve egy előadással tisztelgett a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt. Az intézmény időszakos kiállítótermében nyitották meg a Március 15. az erdélyi képzőművészetben című tárlatot, amely azokat – a főként 19. századi – alkotásokat vonultatja fel, amelyek a szabadságharc tematikáját dolgozzák fel. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum, a székelykeresztúri Molnár István Múzeum, valamint a segesvári Történelmi Múzeum együttműködése révén megvalósuló kiállítás első alkalommal gyűjti össze az erdélyi múzeumokban őrzött hasonló tematikájú alkotásokat. A tárlatot egy hónapig látogathatják az érdeklődők. A késő délutáni órákban a múzeum képtárában Gábor Áron elrejtett ágyúi nyomában a Görgényi-fennsíkon címmel egy képes beszámolónak lehettek szemtanúi az udvarhelyiek. A Budapesti Hadtörténeti Intézet és az udvarhelyi múzeum munkatársai 2009 és 2010 nyarán a Görgényi-fennsíkon, a középkori Sóút melletti Fogadóhely, illetve Fogadókert környékén Joós Elek 1848-as honvéd tüzér memoárja alapján végeztek kutatásokat. Joós Elek viszszaemlékezéseiben leírta, hogy 1849 nyarán az osztrákok elől visszavonuló tüzérek itt rejtették el Gábor Áron 12 ágyúját. A kutatás eredményeiről Négyesi Lajos alezredes, hadirégész és hadszíntérkutató, a hadtörténeti intézet munkatársa, illetve Sófalvi András, a Haáz Rezső Múzeum régésze számolt be. Az intézmény udvarára kitűzött székely történelmi zászlókat egész nap megtekinthették az arra járók, a tárlat lobogóit a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport kutatásai alapján rekonstruáltatta a Hargita Megyei Tanács. Dénes Emese. Krónika (Kolozsvár) 2011. augusztus 18.Fényképkiállítások a székelyudvarhelyi Haáz Rezső MúzeumbanA székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tisztelettel meghívja a II. Szent István Napi rendezvénysorozat keretében megnyitásra kerülő kiállításaira. Augusztus 20-án, szombaton 12 órától Légirégészeti fényképek Udvarhelyszékről címmel nyílik tárlat, amely Sófalvi András és Szabó Máté légifotói révén ismerteti Udvarhelyszék régészeti objektumait. A kiállítást megnyitja: Pánczél Szilamér régész (Marosvásárhely) Augusztus 21-én, vasárnap 17 órától A pénz beszél… A magyar pénzverés története címmel állandó numizmatikai kiállítás nyílik. A kiállítást megnyitja: Róth András Lajos, történész. Erdély.ma, 2011. augusztus 31.Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel. Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni. Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét. A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény. 1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források. Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak. Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni. Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet. Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások. Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás. Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra. Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak. A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is. A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték. Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak. Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem. Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában). Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából. A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén). Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja. A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá. * Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel. Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban. Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is. Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla. * Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét. Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük: Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba. Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján. - 2012. augusztus 19.Akik Szent István napján egymás vendégei vagyunkAz idei székelyudvarhelyi Szent István-napok alkalmával az látszik, hogy leginkább a királyi törvény 24. pontját lenne érdemes elővennünk, amelyben többek között ez áll: „Ha valaki vendéget jóakarattal fogad be, és táplálását tisztességesen végzi, [a vendég] mindaddig, amíg szándéka szerint táplálják, ne hagyja el eltartóját, sem szállását ne tegye át más valakihez." Maga az ünneplés alapötlete is nagyszerű, hiszen a végeken is fel kell ismerni a Szent Korona összetartó erejét, s olyan együttlétet lehet hatása révén szervezni, amely a következő időszakra terjedően kovácsolja, ha tetszik: lélekben drótozza össze a közösségeinket. Ez a minden nyűgtől megszabadult és vasárnapi kedv jellemezte a rendezvénysorozat első napját. Kissé vontatottan kezdődött ugyan, a délelőtti programokat egyrészt inkább az árusok berendezkedése, másrészt a vendégek, azaz az itt lakók és a távolról érkezők terepszemléje jellemezte. Sátrak és pavilonok tucatjai sorakoztak fel a Kossuth Lajos utca mindkét oldalán. Öröm volt látni, hogy mintegy negyven ponton bukkantak fel a helyi termékek. Itt-ott megjelentek ugyan a saját márkajeleink, de azért továbbra is ugatott ránk a más nyelveken megszólaló trend és a reklám, a „cuci", a „h"-val gazdagított, 1801 méternyi magasságig emelkedő hegyünk „brand"-esített neve, meg a „perla". Még a nagyszínpadról is. Jó ötlet volt azonban az emberi erővel, de manele nélkül hajtott ringlispíl: a fából készült népi körhinta. Szombat délután négy órától tartották Sófalvi András könyvbemutatóját, amely azt a tanulmányt tartalmazza, amelyet a Jézus Szíve-kápolnánál szervezett 2011-es ásatás nyomán írt. Úgy látszik, hogy nagyjából három évszázaddal fiatalabb ez az épület, mint korábban gondoltuk, javítani kell az útikönyveket, és rá kell venni önmagunkat arra, hogy ezek után ne emlegessünk Árpád-kori kápolnát, ha az idelátogatónak máris megmutatnánk az első büszkeségünket az autó ablakán át jobbra bökve, ha lentről jövet átlépjük a város határát. Azt kell mondani, hogy feltehetően a 16. század legvégén épülhetett. Derzsy András teológus, a Szent Miklós Római Katolikus Plébánia algondnoka a kiadvány előszavában azt írja, hogy a „jelentős történelmi múlt – függetlenül a kápolna építési idejétől – csak emeli a hely szentségét és méltóságát. Ezt igazolja az a tény is, hogy a kápolna búcsú-ünnepén, Jézus Szíve napján, évről-évre egyre többen gyűlnek össze az ünnepi szentmisére." Szép kezdeményezés a gyémánt, arany és ezüstlakodalmas házaspárok köszöntése. A Szent István teremben Kulcsár-Székely Attila színművész, városi tanácsos köszöntötte az érintetteket, majd Bunta Levente polgármester szólalt fel. Zorkóczy Zenóbia színművész jóvoltából egy kétrészes előadóestet láthattunk a Szent István teremben. A megszokott színvonalon hozta Karády és a pesti kabarék világát. A műsor jó volt. Talán egy kicsit sok volt benne a lipótvárosi könnyedség, a Heltai Jenős „izé". Inkább az asszony, a családanya megtartó erejéről kellett volna kicsivel többet énekelni és szólni, semmint a házasságtörésről. Mivel korban és mentalitásban kissé vegyes volt – s kevésbé színházon szocializálódott – a közönség, az udvari pezsgőzés során itt-ott elhangzott, hogy „hosszú volt, de ki lehetett bírni". Nem a házasság, hanem a műsor! Egyébként hangilag valóban nem volt rendben minden, az egyébként kitűnő akusztikájú teremben csak nagy füleléssel és fantáziával lehetett az elhangzottakat értelmezni, mert minden harmadik szó odaveszett. Feltételezhető, hogy az előadó már délelőtt elhasználta az orgánuma napi adagját a Rosszcsont Zénó utcai előadása során. Itt jól jött volna némi hangtechnika alkalmazása. Amikor a Pipacsok Néptáncegyüttes kívánt fellépni, este 9-kor, külön népzenei gyűjtést kellett a szervezőknek indítaniuk, mert az a fránya hanghordozó, amelyen a zene volt, sehogy sem akart előkerülni a gépből. Szólt helyette Queen. Mert nincsen fesztivál malőr nélkül. Akik nem erre voltak hangolódva, azok már-már abbahagyták a várakozást, sőt némi gajdolás is kezdetét vette-forma a tömegben, hiszen a Kossuth utcában akkor nem csak polgárok tartózkodtak. Szerencsére, amikor megérkezett a biciklis folklór-futár és a vele s CD, 9.30-tól megnézhettük a Pipacsok előadását. Mezőségi, sóvidéki, kőrispataki dalok és táncok. Ebből talán a több is kevés lett volna. Biztos, hogy sokan ismerték az egyik magyarországi kereskedelmi tévéből Mészáros János Eleket, az idei Csillag születik nyertesét, aki a János Vitézből vett dalokkal egyből belopta magát a hallgatóság szívébe itt is. Aztán jött a többi. A nép gyermekeként, kertészmérnökként irtott némi parlagfüvet a lelkekből és a fülekből. Szükség volt rá. A népdalokat és népdalfeldolgozásokat kedvelő és azokat szívesen éneklő előadó érdekes és értékes színfolt volt a szombati programok végén, igazi tetőpont, amely után jól esett még egy sör és elégedetten lehetett távozni. Ennyi fért egy napba. Lehet, hogy másoknak több és egyéb programok jutottak, hiszen bőség volt, párhuzamosan több előadás is zajlott a nap folyamán. Úgy látszik, hogy az időjárás is kedvez. Semmi akadálya annak, hogy vasárnap is hasonló élményekben legyen része a vendégek seregének Udvarhely belvárosában. Nem kellett eltérni a kiadott műsorrendtől. Mindössze egy változást jelentettek be a szervezők: hétfőn este 9 órakor a Tomcsa Sándor Színház társulata által bemutatandó Fösvény című vígjátékot – Csurulya Csongor rendezésében – nem a Székelytámadt-várban, hanem a Városháza udvarán fogják játszani. Simó Márton Székelyhon.ro 2012. november 1.A Székelység története tankönyv nem tankönyvA Székelység története című tankönyv nem minősül tankönyvnek, ezért nem fenyegeti az a veszély, hogy a kiadványt bevonja az oktatási tárca – szögezte le a maszol.ro kérdésére Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Bartolf Hedwig főtanfelügyelő. Arra a hírre reagáltak, hogy a minisztérium vizsgálódik a szeptemberben Csíkszeredában látványos rendezvényen bemutatott, A székelység története című tankönyv ügyében. Stelian Fedorca államtitkár szerint a kiadvány alcímében az áll, hogy tankönyv, ezért a kiadójának végig kellett volna járnia az engedélyeztetéssel kapcsolatos procedúrákat. Hozzátette, a tárca első információi szerint nem tartották be a tankönyvek bevezetésére vonatkozó előírásokat, így megtörténhet, hogy bevonják a kiadványt. „A Székelység története nem tankönyv. Nem hivatalos tankönyv, hanem alternatív tankönyv. A szótárak iskolai használatához sem kell minisztériumi jóváhagyás, hiszen, az is egy oktatási segédeszköz, ahogyan A székelység története is az" – jelentette ki Borboly Csaba. A tanácselnök hozzátette, mivel a könyvet az opcionális tanórákon, vagy a köri tevékenységek során fogják az iskolákban használni, nem szükséges az oktatási minisztérium külön engedélye. A kiadvány borítóján lévő alcím szerint A Székelység története „kézikönyv és tankönyv”. Bartolf Hedwig Hargita megyei főtanfelügyelő szerint ennek ellenére nem minősül tankönyvnek. "Valóban rá van írva, hogy kézikönyv és tankönyv, azonban a mi szempontunkból nem az. A törvény előírja, hogy milyen procedúrának kell alávetni egy ilyen könyvet, hogy tankönyvvé váljon, ezen valóban nem ment át A székelység története, de erre nem is volt szükség, mert ez nem tankönyv” – magyarázta a maszol.ro-nak. Borbolyhoz és Bartolfhoz hasonlóan érvelt Ferencz S. Alpár csíkszeredai történelemtanár, a tankönyvet kidolgozó bizottság koordinátora. A Krónikának elmondta, közoktatásjogi szempontból a székelység történelméről szóló kiadás nem tankönyv, hanem opcionális tantárgyak esetében, illetve köri tevékenységeken használható kézikönyv, segédanyag. „Tankönyv esetében valóban szükség volna minisztériumi engedélyre, mi azonban segédanyagként ajánljuk olyan tevékenységek esetében, amelyek megszervezése kizárólag a pedagógus feladata” – magyarázta Hargita megye volt főtanfelügyelője. Elmondása szerint a szaktárca bizottsága elsősorban nem is az engedélyek körüli bizonytalanságot, hanem a könyv elnevezését kifogásolta, a székelységtörténet helyett pedig a helytörténet címet javasolta. A volt főtanfelügyelő rámutatott, Szatmár megyében, Kolozsváron, Temesváron és Nagyszebenben is léteznek hasonló, a helyi történelmet, földrajzot, jellegzetességeket oktató tankönyvek, illetve segédanyagok, így meglehetősen visszás, hogy éppen a székelységről szóló kiadásba kötött bele a szaktárca. Eddig 500-at osztottak ki. A szeptemberben bemutatott alternatív tankönyvből nem jutott még minden Hargita megyei iskolába, azonban eddig 500 darabot sikerült már szétosztani. A Székelység története kiadója és támogatója Hargita Megye Tanácsa, Kovászna Megye Tanácsa, illetve Hargita Megye Hagyományőrzési Forrásközpont. A könyv szerzői Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József; szerkesztői Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Maszol.ro 2012. november 8.A puskaportól az erődtemplomigGyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is. Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába? Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa. Időben ez milyen hosszú folyamat volt? Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges. Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés. Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget? Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek. Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok? Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt. Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben? Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket. Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel? Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz. A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled? Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal. A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is. A székelység története Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára. Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4 A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar! Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok! Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni. Mi szerettél volna lenni eredetileg? Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam. A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban? Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést. A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak. Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben. A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként? Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt. Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz. A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára. Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét. Itt mire fordítottad az energiáidat? Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem. Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze… Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben? Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban… A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom. Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz? Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad. Visszamész a városba?A vegyiparba? Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván. Simó Márton Kulturhon.szhblog.ro 2012. november 30.Tankönyv, kézikönyv, segédanyag? Kapható A székelység története című könyv!A székelyföldi történészek által írt, az idén ősszel megjelent, illusztrációban gazdag kötetet tankönyvnek szánták. Miután a tanügyminisztérium középiskolai oktatásért felelős államtitkára számára szálka lett a szemben, a szerkesztőbizottság koordinátora, Ferencz S. Alpár azt nyilatkozta, hogy közoktatásjogi szempontból a kiadvány tulajdonképpen nem tankönyv, hanem a választható tantárgyak esetében, illetve szakköri tevékenységeken használható kézikönyv, segédanyag. Hogy micsoda valójában, bízzuk a szakemberekre! Nekünk a lényeg, hogy van, és hogy megvásárolható. „Egy tankönyv egy adott tudomány, tudományág, illetve egy tudományág részterületének a célzott korosztály (jelen esetben elsődlegesen a VI-VII. osztályos tanulók) értelmi szintjének megfelelő összefoglalója. Ebből következik, hogy szigorúan tudományos (mondjuk ki: akadémiai) alapokon kell állnia, a vitás kérdéseket is ebből a nézőpontból kell megközelítenie. Ugyanakkor, tekintve a célzott csoport életkori sajátosságait, egy székely történelem-tankönyvnek tartalmaznia kell azokat a hagyományokat, mondákat, mítoszokat, amelyeknek történeti hitele ugyan kétes, sőt egyértelműen cáfolható, de élnek a székelység emlékezetében... A székely történelemben (...) nem csupán a mítoszokat lehet szeretni. A székely történelem önmagában, puszta és cicomázatlan valóságában is szép, és büszkeséggel tölthet el valamennyi székelyt. Csodálatra méltó a székelységnek a keleti végek őrzésében tanúsított kiállása, a társadalmi jellegzetességei és közigazgatási önkormányzata védelmében vállalt áldozata, magyar nyelvének megőrzése, mégpedig tömbben – eltérően az Erdélyben élő többi magyar közösségtől. Büszke lehet a székely egyszerűségében is szép, méltóságot sugárzó népviseletére, egész népi kultúrájára, a házak előtt sorakozó, az európai műveltség és régen volt keleti kultúrák elemeit ötvöző gyönyörű faragott kapukra, ősrégi balladáira. És büszke lehet arra is, hogy az írásbeliség – az írni-olvasni tudás – népi rétegekben való korai elterjedése a Székelyföldön magasabb szintű volt, mint a magyar nyelvterület egyéb részein! Tankönyvünk ezekre is igyekszik felhívni a figyelmet” – áll a kötet előszavában. Az elmúlt időszakban a könyvet számos székelyföldi helyszínen bemutatták, és mindenhol hatalmas érdeklődés övezte, nemcsak a pedagógusok, szakemberek részéről, hanem a székelyek múltja iránt érdeklődő „civil" olvasók részéről is. A kötet végén egy fogalomtár és egy, a történelmit tájékozódást segítő időtáblázat is helyet kapott, amelyek lényegesen emelik annak értékét. Szerzők: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József; szerkesztői Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt; illusztrálta Gyöngyössy János. Kovács Csaba P. A székely történelem-oktatás terén mérföldkőnek számító kötet a Székely Termékek Webáruházában önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg. Erdély.ma 2013. március 20.Hermann Gusztáv MihályRE: SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE Védőbeszéd "tévelygő történészekért" Hermann Gusztáv Mihály gondolatai a Marius Diaconescu Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor című cikkében megfogalmazott bírálatról. Miután első körben átestünk a román közvélemény nemzet és fajvédő részének erőteljes, olykor acsarkodó támadásain mi, A székelység története című kiadvány szerzői-szerkesztői már vártuk a román szakmai kritikát. Kritikát vártunk, de megintcsak ledorongolás lett a vége. A Historia című folyóiratban megjelent bírálat szerzője Marius Diaconescu, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának adjunktusa. A cikk, mindjárt a legelején, munkánk tankönyv státuszát boncolgatja, kifogásolva, hogy a szerzők az előszóban igencsak próbálják hangsúlyozni és indokolni írásuk tudományos jellegét, illetve annak szükségességét. Marius Diaconescu úr vagy nem tudja, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy a szerzők nem csak a román közvélemény (illetve a román történész-társadalom e közvélemény elvárásainak megfelelni akaró része) ellenszenvével és támadásaival kell szembenézzenek. Legalább ilyen mértékű támadás volt várható (és be is következett) a székely-magyar radikálisok részéről, akik tudományos alapokon vállalhatatlan eredetelméletek és egyéb – a könyvben nyilván nem szereplő –, részben történetileg öröklött, de legalább ugyanolyan mértékben újabban kreált mítoszok tényként való megjelenítését kérik számon a szerzőktől. A székely-magyar közvélemény számára meg kellett tehát indokolni ezt az alapállást, noha sejthettük volna, hogy a román kritika ennek kapcsán (is) ironizálni fog. A szerzők előre tudták, hogy mindenképpen két malomkő közé kerülnek, e két malomkő pedig dolgozni fog keményen. Tessék elhinni, nem egy kellemes állapot! Ugyanitt Marius Diaconescu azt fejtegeti, hogy ez az általa tendenciózusnak bélyegzett „tankönyv” – talán tisztázzuk: valójában kézikönyv és oktatási segédanyag –, veszedelmes hamis állításaival az érzelmileg könnyen befolyásolható ifjú korosztályt célozza. Ebből annyi igaz, hogy ez az a korosztály, amelynél – a történelmi nevelés tekintetében – először fordítható a szó komolyra. De a szerzők igyekeztek tartózkodni az érzelmi túlreagálástól, inkább tényeket próbáltak közölni, szükség szerint magyarázni. Úgy tűnik viszont, ez másoknál generált – éppen ellenkező előjelű – érzelmi túlreagálást. A székely eredetmítoszok: a hun leszármazástól a magyarig – ez egy alcím Marius Diaconescu úr kritikájában. És legalábbis megtévesztő: azt sejteti, hogy a könyv mítoszok alapjaira építkezik, eképpen áltatva-ámítva az ifjú korosztályt. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a tankönyv szerzői, miután szelektív módon felsorolnak néhány elméletet, azt sejtetik az olvasóval, hogy a székelyek magyar eredetűek”. Nos, aki bírál egy szöveget, az olvassa el azt, ha pedig nem érti, kérje avatott tolmács segítségét! Mert az illető részben világosan kifejtjük: az akadémia-közeli tudományos körökben két elmélet van ma vitában: az ótörök (türk) leszármazás, illetve a magyar eredet elmélete. A fejezetszerző ezt a két elméletet egyenlő súllyal és terjedelemben elemzi, nem foglal állást egyik mellett sem. Azért nem, mert a kérdés még a legilletékesebb tudományos körökben is annyira vitatott, hogy egy összegző jellegű munkában korai volna az állásfoglalás. A könyvet megjelenése előtt átolvasó VII. osztályos gyerekek ezt megértették, ezért mi úgy gondoltuk, hogy a történészeknek sem jelent majd problémát… Egyébiránt – ismét hangsúlyozom – a székelyek magyar eredetének tana nem mítosz, mint Marius Diaconescu úr állítja, hanem egy tudományos alapú elmélet, ismert régész-történészek és nyelvészek (köztük akadémikusok) vallják, tekintélyes szakkiadványokban, véleményüket mi is idézzük, de tessék más forrásokból bővebben utánanézni! Másfelől, ma már románul is, de valamely világnyelven mindenképpen akadna a székely eredetkérdésről korszerűbb munka, mint a Marius Diaconescu által ajánlott G. Popa-Lisseanu 1933-ban kiadott brosúrája, mely a románok székelyföldi őshonosságának bizonyítása okán előszeretettel hivatkozik a román forráskritika által is hamisnak minősített oklevelekre (ezekről lásd Maria Holban: Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII-XIV. Bucureşti, 1981.), amellett, hogy egész elemzése, forráskezelése és szelekciója fondorlatos, bevallottan propaganda-jellegű: a román és az európai közvéleményt próbálja meggyőzni a székelyekkel kapcsolatos akkori román hivatalos álláspontról. E propaganda jegyében magyar fordítás is készült róla, majdnem olyan rossz, mint az interneten keringő román zug-fordítás az itt vitatott székely történelemkönyvről… (Melyben Juliánusz barátból prietenul Iulian lett – hacsak időközben ki nem javították…) A székely kiváltságok mítosza című alfejezetben Marius Diaconescu e kiváltságok általunk vázolt módját kifogásolja: mindenekelőtt a székelyek kollektív nemességének fogalmát. Szerintem a tankönyv világosan kifejti, hogy ezek katonai alapú csoportos előjogok. Marius Diaconescu, ha figyelmesen elolvasta volna A székelység közigazgatási szervezete című (7. számú) fejezetet, akkor e székely kiváltságok analógiáira is talál bőven utalást, Magyarország- és Erdély-szerte, tehát a könyv egyáltalán nem állítja be a székely szabadságokat valami mitikus egyedi dolognak. Ő ennek ellenére keményen ironizál: „A ’történész’ uraknak fogalma nincs arról, mit jelentett nemesnek lenni a középkori Magyarországon, és összetévesztik a székelyek kollektív szabadságjogait, mindenekelőtt a katonai szolgálatokért cserébe kapott adómentességet, a nemesi kiváltságokkal. Vajon ez a tankönyvszerzők történelmi ismereteiknek súlyos hiányát mutatja, vagy szándékos manipuláció?” No, itt azért álljunk meg egy szóra! Figyelmébe ajánlom Marius Diaconescu „kollégának” – hadd legyek ezek után én is ironikus –, hogy az általa kifogásolt mondat így szól: „Az 1562. évi felkelésig elméletileg […] a székely jogilag teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt.” Ez az „elméletileg” jelzi, hogy a dolgok nem álltak egészen így… De nemcsak e beékelt szó jelzi, hanem az ezt megelőző másfél oldal taglalja a székelység belső rétegződését, a székelyek három rendjét, amelyek ismertetéséből kiderül, szó nincs tényleges egyenlőségről, egyenlő nemesi státusról, sem vagyoni, sem társadalmi szempontból. Ami engem illet, eddigi írásaimban többször foglalkoztam a kérdéssel, és következetesen kerültem a székelyek kollektív nemességének, mint fogalomnak a használatát, mert a székely szabadságokat magam is más, katonai alapon kiváltságozott csoportok kedvezményeivel azonos lényegűnek tartom. Persze, egy fővárosi történésztől nem várható el, hogy kövesse a vidéki szellemi élet minden szakterületébe vágó rezdülését, még akkor sem, ha az illető tanulmányok olyan helyeken jelennek meg, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, Debreceni Egyetemi Kiadó, Böhlau Verlag (Köln – Weimar – Wien), avagy a Columbia University Press kiadványai. Kollégám (így, csipkelődő idézőjelek nélkül), aki a megfelelő fejezetet írta a könyvben (személy szerint Mihály János) viszont fontosnak vélte a székelyek „elvileg” létező kollektív nemességére való utalást, én pedig a szerkesztés során úgy döntöttem, hogy ezt a szövegben hagyom. Miért? Mert a királyság-kori forrásokban több helyen találkozunk e fogalommal, így például Verancsics Antal krónikájában („a nemesség, amelynek [a székelyek] közösen mindannyian örvendenek”). Másfelől, összevetve a középkori Magyarországon létező, katonai alapon szervezett autonóm közösségek kiváltságait, a legtöbb hasonlóság a székelység, illetve az ún. „szepesi lándzsás nemesek” között mutatható ki (el addig, hogy kizárólag e két közösségben volt érvényesíthető az ún. „fiúleányság” joga, vagyis az, hogy egy kiváltságos székely, vagy szepesi lándzsás család férfiágának kihalása esetén a leányág örökli a jogokat, de a katonai kötelezettségeket is). A szepesi lándzsásokat eleve nemeseknek nevezi a középkori magyar jog, a székelyek pedig annak tartják magukat: véletlen csupán? Maga Werbőczy is azt állapítja meg Hármaskönyvében, hogy a székelyek „teljesen külön törvények és szokások szerint élnek”. Ennek alapján, a Magyarországra telepedett székelyek esetében, a vármegyei hatóságok még a 18–19. század fordulóján is minden további nélkül elfogadták a család valamely elődjének az 1614-es (Bethlen Gábor féle) székely lustrán való szereplését, mint magyar nemességét igazoló tényt. Utóbbi jelenségről román nyelvű, Secuii. Istorie – cultură – identitate (Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009.) című könyvemben is írok, dokumentumok alapján, tessék elolvasni! A románok – mint a székelyek szolgái a címe Marius Diaconescu kritikai írása következő részének. Ez, elvileg, a székelyföldi románokról szólna. A cikkszerző által hivatkozott tudományos viszonyítási alap itt I. I. Rusu műve: Românii şi secuii. (Bucureşti, 1990). Hát erről megint vitatkozhatnánk: kapásból cáfolható, ellentmondásos vagy ellenőrizhetetlen állításaiból-adataiból csupán a legszembetűnőbbeket gyűjtötte csokorba és cáfolta Benkő Elek (az ELTE régész-történész professzora) a Magyar Tudomány. 1991/11. számában. Különösen bővelkedik nyilvánvaló tévedésekben Ioana Cristache-Panait néprajzi tanulmánya, melyet a szerkesztők, Rusu munkájának kiegészítéseképpen, a könyv második felében helyeztek el. Utóbbi sem a vidéket, sem a kutatáshoz szükséges magyar nyelvet bizonyíthatóan nem ismeri, ellenben habozás és válogatás nélkül románnak minősít minden útjába kerülő fából faragott emléket, ezekből pedig a Székelyföldön akad elég. Vitatott kézikönyvünk székelyföldi románokkal kapcsolatos állításai közül Marius Diaconescu leginkább azt kifogásolja, hogy a szerzők szerint a románok a székelyek „szolgáiként” érkeznek ide, illetve, hogy jelentősebb arányban a 17. századtól számolhatunk velük. Nos, ezen nincs mit magyarázkodnunk: a székelyföldi románok a 19. század közepéig jobbágyok és zsellérek voltak, kivéve, ha valamiképpen – kezdetben leginkább „fiúleánnyal” kötött házasság révén – sikerült bekerülniük egy kiváltságos székely családba. Nem feltétlenül voltak a székelyek jobbágyai és zsellérei, hiszen nagy részük a székelyföldön birtokos vármegyei nemesek „szolgáló embere”. Ez utóbbi kifejezést ne értsük félre, a magyar történeti szakirodalomban ez együtt jelöli a jobbágyokat és zselléreket, nincs benne semmi sértő, csupán körvonalaz egy társadalmi állapotot. Ami a másik kifogást illeti: a könyv szerzői jelzik ugyan, hogy „a románok székelyföldi jelenlétével már a királyság korában számolnunk kell”, ám számarányuk jelentősebb növekedését a rendelkezésre álló demográfiai források a 16. század végétől kezdődően adatolják, de főleg a következő században. Mi alapján állítsunk egyebet? Egy feljegyzését 1584-ben író olasz jezsuita nyomán, aki átutazóban azt állapítja meg, hogy „a székelyek között elvegyülve sokan vannak románok is”? Mi az, hogy „sokan”? Ezzel ellentételezzük a különféle – pontos ténymegállapításra, számszerűségre törekvő – összeírásokat? Ne tessék velünk szórakozni! Különben is, és még egyszer: igen, voltak a Székelyföldön románok, oktalanság tagadni, nem is tesszük. És elnézést kérünk, azért írtunk csak ennyit róluk, mert könyvünk címe A székelység története. E kérdés bővebb megismerésére ajánljuk A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről címen, a csíkszeredai Pro-Print kiadónál, 1999-ben megjelent könyvet (szerkesztők Bárdi Nándor és Hermann Gusztáv Mihály; román nyelvű tartalmi kivonatokkal). A következő alcím Marius Diaconescu cikkében: Urbánus legenda: a románok rablásai és gyilkosságai a Székelyföldön az első világháború idején. A fő kifogás itt – röviden –, hogy a könyv a román csapatok székelyföldi bevonulását és ténykedését megszállásként állítja be. Nos, egész Erdély vonatkozásában – ahol, mint tudjuk, és megint csak ostobaság volna tagadni – a lakosság többsége román nemzetiségű, a kérdés egészen másképp tevődik fel, mint a területileg-népességileg összefüggő tömböt alkotó Székelyföld esetében, ahol viszont a lakosság túlnyomó része székely-magyar. Ez a lakosság, amely el addig egy másik országban élt, más állampolgársággal, a bevonulókat nem fogadhatta virágesővel. A bevonulók viszont értelemszerűen megszállókként viselkedtek. Igenis, voltak rablások, dúlások, verések, kínzások, deportálások és nem kevés polgári emberáldozat. Ezekről pedig vannak dokumentumok. Elvégre háború volt, nem fáklyásmenet. Korábbi történelemkönyvek próbálták ezt másképpen tálalni, de ki hitt nekik? Aztán a könyvszerzők a kommunista nosztalgiázás vétségébe esnek: a Tanácsköztársaságot létrehívó magyar bolsevik forradalmat – Marius Diaconescu szerint – polgári forradalomként tüntetik fel. Itt egy – nagyjából általános iskolai szintű – apróságra bátorkodnék felhívni a figyelmet: hogy Magyarországon 1918-19-ben két, egymást időben követő forradalom zajlott. Az egyik, 1918. október 31. és 1919. március 21. közötti ún. őszirózsás, jellegét tekintve polgári demokratikus forradalom, vezéralakja gróf Károlyi Mihály. A második 1919. március 21-től augusztus 1-ig, a szovjet típusú Tanácsköztársaság bolsevik forradalma. A könyv szerzői ennek megfelelően tárgyalják a székelyföldi eseményeket. Kétségkívül, voltak társadalmi feszültségek, és voltak székelyek, akik orosz fogságba esvén, majd a pesti események forgatagában, a bolsevik eszmék hatása alá kerültek, de távolról sem ez volt a jellemző, a könyvből sem ez derül ki. A kritikai elemzés azt is kifogásolja, hogy a könyv szerzői a háború utáni román agrárreformot teszik felelőssé amiatt, hogy a két világháború közti időszakban – főképpen az általános válság idején – a székely gazdaság, a falvak népe nehézségekkel küzdött. Természetesen mi is tudjuk, hogy a kisbirtok-rendszerre és kisiparra épülő székely gazdaság nem a 20. századra termett. De az is tény, hogy főleg a székely közbirtokosságok – román agrárreform okozta – erdő- és legelőveszteségei súlyos csapást mértek a székelyek megélhetésére, amelyben a legrégibb időktől fő szerepe volt az állattartásnak és fakitermelésnek, megmunkálásnak. És nem igaz, hogy a korábbi, a kettős monarchia idején kialakult székelyföldi gazdasági problémákról (bezzeg, ugye…) nincs szó a könyvben: tessék megnézni a 17. fejezetet, kiemelten a 122–124. oldalakat! Hogy pedig a Regátba ideiglenesen kivándorló székely csak alantasnak tekintett munkakörökben jutott volna kereseti lehetőséghez, mert képtelen volt megtanulni románul, és nem volt neki semmiféle mestersége, szaktudása? Nono! A román királyi palota, meg számos jelentős bukaresti köz- és magánépület emelésén székely ácsok dolgoztak! Úgy tűnik, munkáltatóiknak megérte elviselni beszédükben a kétségkívül nem ritka nyelvhelyességi bakikat. Vagy ez is csak mítosz volna, kedves kolléga? És nem akarunk gonoszak lenni, de ezek után kikívánkozik: még Nagyrománia új nemzeti címerét is székely ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte! Tovább pedig állítólag azt bizonygatjuk, hogy „a románok a felelősek a hortista [így!] közigazgatás alatti székely gazdasági krízishelyzet miatt”. Elnézést, én ezt így a szövegben nem találom… Erre vonatkozóan itt ennyi áll: „…Magyarország egy gazdaságilag leromlott országrésszel gyarapodott. Erdély ipara megcsappant, a mezőgazdasági termelés minőségileg visszaesett. A helyzetet súlyosbította a román hatóságok által végbevitt kiürítés is…” Ez nem vád, hanem ténymegállapítás. De akár számolhatunk: hány középület, iskola, vasútvonal, stb. épült a Székelyföldön az első világháború előtti húsz esztendőben, és hány az utána következő húszban? Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz… Ami pedig a kiürítés kérdését illeti, tudjuk: a román hatóságok vitték a mozdíthatót, amit akár természetesnek tekinthetünk, ezért nem is kommentáltuk. Amúgy a második világháború éveit tárgyaló fejezet nem ad az illető korszakról egy mesterségesen derített képet: nem kendőzi a helyi székely lakosság és új közigazgatás közti súrlódásokat sem (ezt persze magyar radikálisok vetik szemünkre), továbbá nyíltan és tényszerűen elemzi a deportálások kérdését (ezt meg szintén, ugyanazok…). Ilyen a malomkövek közti állapot… Utolsó, és egyben a legsúlyosabb vádat tartalmazó része a kritikának az, amelyikben a szerző etimologizál az autonómia, önrendelkezés, önkormányzat és önállóság fogalmai körül. A vád, amit egy későbbi, az Adevărul hasábjain megjelent cikkében bővebben kifejt, hogy mi, szerzők, véletlenül-tudatlanságból, netán szándékosan összemossuk e fogalmakat. A legnagyobb probléma az, hogy Marius Diaconescu úr, véletlenül-tudatlanul, vagy szándékosan az önállóságot independenţa-nak fordítja, ami – ennyit már mi is tudunk – függetlenséget jelent. Innen már csak egy lépés azt állítani – és a bírálat szerzője meg is teszi! –, hogy a székelyek úgy beszélnek az autonómiáról, hogy közben függetlenségre gondolnak. Hát igen, ha román volnék, valószínű, hogy nekem is kinyílna a bicskám… Kedves Marius Diaconescu úr, ezek nagyon kényes politikai-diplomáciai fogalmak, ne tessék játszani velük! Ne tessék visszaélni azzal, hogy olvasóinak túlnyomó többsége nem érti a magyar nyelvet. Önről viszont, aki ugyebár Budapest legrangosabb tudományegyetemén szerezte doktori oklevelét (ahol mellesleg az Ön által lesajnált régész kollégánk, az első fejezetek társszerzője, Sófalvi András is), tehát Önről joggal feltételezik, hogy jól érti azt! Pedig itt nem ez derül ki… Ne tessék hát efféle súlyos félremagyarázásokkal egy ország haragját ránk zúdítani, mert kijut abból nekünk anélkül is! Tisztelt Marius Diaconescu Úr! Egyáltalán nem volna baj az, hogy mi vitatkozunk. Sőt, ez volna a normális. Merthogy én hiszek abban, amit George Duby, a francia Annales történész-iskola nagy öregje tanított: „Az az ember, akinek múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam.” Csakhogy az a gyanúm, kedves Marius Diaconescu Úr, hogy Ön inkább abban hisz, amit a híres-hírhedt bestseller-szerző, Dan Brown mondat ki egyik szereplőjével: „…A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket. Amelyekben persze a saját ügyét ünnepli, az ellenfélét pedig becsmérli. […] A történelem, természeténél fogva, mindig egyoldalú beszámoló.” Nem tudom, ezek után van-e értelme a vitának? Transindex.ro, 2013. május 14.Leástak az évszázadok mélyéreEgy hete zajlik a régészek kutatómunkája a Patkóban. Először dokumentálhatták a település Árpád-kori nyomait. A Tamási Áron Gimnázium bentlakásának bejárata előtt kiásott, néhány négyzetméteres kutatószelvényben Nyárádi Zsolt régész és két segédje guggol – spaklival kapargatják a földet, kis műanyag-dobozokba pedig kerámiatöredéket gyűjtenek. Még egy hét áll rendelkezésükre: a Haáz Rezső Múzeum régészei (a munkába besegít Sófalvi András is) ennyi időre kapott ásatási engedélyt a polgármesteri hivataltól. Azért kezdtek itt ásni, mert az ásatást megelőzően régészeti felügyeletet végeztek egy vízvezeték cseréjénél, és már akkor előtűnt egy 16. századi fal maradványa. Élet a rómaiak korában Mint Nyárádi portálunknak a helyszínen elmondta, a bentlakás előtt húzódó járdába ásott vízvezeték árkában rendkívül gazdag római leletanyagot találtak, ráadásul ezek a rétegek még nem voltak bolygatva – mint ismert, Székelyudvarhely területén már a római korban volt élet, erről maga Nyárádi írt egy korábbi tanulmányában. Egy megrongálódott búbos kemence maradványai is jól kivehetők voltak, tehát intenzív élet lehetett már akkor a mai tér területén. Az említett 16. századi épületet eléggé „felszabdalták" a gáz-, a villany- és a vízvezetékek, ettől függetlenül az a régész szerint jól látszik, hogy egy módosabb lakóház állhatott itt, ugyanakkor egy késő Árpád-kori (kb. 13 század vége és a 14. század eleje) kövezett, kavicsozott út nyomai is kivehetők. A leletek között kerámiatöredékek, állatcsont-maradványok, vasszegek, illetve egy pénzérme is van – ezt jelenleg áztatják, letisztítása után sokat segíthet a régészeknek. Már az Árpád-korban lakott volt Jelenleg egyértelműen Árpád-kori rétegeket bontanak: történelmileg ilyen „mélyre" a város területén még nem ástak, de ez azt is bizonyítja ez, hogy akkor már létezett egy település itt, igaz, sokkal kisebb területen lehetett, s ez a része már a széle, a pereme lehetett a régész feltételezése szerint. „A kérdés az, hogy az Árpád-koron belül mennyire régiek a leletek és egyéb maradványok és hogy azok hozzánk, magyarokhoz, illetve a megtelepedésünkhöz köthetőek-e?" – fejtette ki a régész. Mint Nyárádi elmondta, tevékenységükkel nem zavarják a felújítási munkát, s ezen a héten vagy a jövő hét elején be is fejezik ezt a feltárást – ezután a zöldövezetben (az éjjel-nappali üzlettel szemben) nyitnak egy újabb kutatószelvényt. „Lesz egy viszonylagos képünk a különböző korszakokról, akár az őskortól egészen az elmúlt évszázadokig." – közölte zárásképpen a régész. Katona Zoltán Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2013. május 21.Újra látogatható a Jézus-kápolnaHosszú idő után ismét látogatható a Jézus-kápolna Székelyudvarhelyen. Az épület tulajdonosa megállapodott abban, hogy a kápolnát a Haáz Rezső Múzeum fogja „üzemeltetni” a továbbiakban. Az ásatás után új téglapadlózatot kapott a kápolna belseje, kisebb-nagyobb államegőrzési munkákat is végeztek. Az épület készen áll arra, hogy újabb falkutatások után egy teljes restauráláson és konzerváláson essen át. A tulajdonosban és az üzemeltetőben szándék mutatkozik egy ide vonatkozó pályázati dokumentáció elkészítésére. Május 17-én délután került sor arra a kiállításmegnyitóval egybekötött ünnepélyes átadóra, amelyen a Haáz Rezső Múzeum átvette a Szent Miklós-hegyi Római Katolikus Plébánia tulajdonában levő épületegyüttest – a kápolnát magát, a hozzá tartozó szolgálati épületet, a kőkerítést és a telket, amelyet a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány segítségével és kaláka szervezésével sikerült a közelmúltban megtisztítani és rendezni. A kiállítást Sófalvi András régész készítette, amely képpel gazdagon illusztrált pannókból áll, s bemutatja a kápolna történetét, illetve közli azokat az ásatási eredményeket is, amelyek alapján megállapítható, hogy a kápolnát nem a XII. században, hanem körülbelül háromszáz évvel később, a XV. század végén vagy a XVI. század elején építhették. Köszöntőt mondott Jakab Áron Csaba önkormányzati képviselő, aki ennek az értékes épületnek a sorsát nagy figyelemmel követte, és mindent elkövetett, hogy a részleges felújítás, a rendezés és a múzeumnak való átadás létrejöjjön. Főtisztelendő Mátyás Károly főesperes-plebános rövid áhítat után megáldotta és megszentelte az épületet. A Székelyudvarhely felsőboldogfalvi kijáratánál található Jézus-kápolna a Haáz Rezső Múzeum „üzemeltetésében” látogatható. A nyitva tartás rendje: kedd–péntek 10-től 17 óráig, szombaton és vasárnap 10 és 14 óra között, hétfői napokon zárva. A látogatási díj felnőtteknek 2,5 lej, gyerekeknek ingyenes. Amennyiben a kápolnalátogatást múzeumlátogatással is egybekötik az érdeklődők, akkor a belépődíj felnőtteknek 5 lej, gyerekeknek és nyugdíjasoknak pedig 2,5 lej. Simó Márton szekelyhon.ro lapozás: 1-30 | 31-50
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
